Piros rózsák, fehér rózsák, súgjátok meg nékem,
Szeret e még az a kislány, vagy csak játszik vélem,
Súgjátok meg, hogy a szívem, titkon miért vérzik,
A sok álmatlan bús éjszakát, miért zokogom végig.

Nem vágyom a csókod után adhatod már másnak,
Nem is hiszek soha többé hazug mosolygásnak,
Bár soha sem hittem volna, nem fájna most semmi,
Nem kacagna nem mutatna ujjal én rám senki.

Az egész falu rajtam kacag, ujjal mutat én rám,
Mert akit én úgy szerettem, elrabolták, csalfán
A hegedűt, muzsikaszót rabolták eltőlem,
Azt hallottam más legénnyel mész az esküvődre.

Elmegyek az esküvődre korom feketében,
Megállok én a templomnak egyik szögletében,
Térdre hullva, leborulva, a jó Istent kérem,
Hogy akit én úgy szerettem, adja vissza nékem.

Emelem a poharamat, hadd igyak belőle,
Bánatomat bele öntöm, a cigány zenébe,
Jóbor mellett, cigány mellett, szeretnék meghalni,
Utánam a temetőbe ne járjon ki senki.

Te gyere ki a temetőbe majd ha kikisérnek,
Nefélj ott a megszólástól, ott már nem beszélek
Künn a csendes temetőben, nincs bosszú nincs átok,
Simogasd meg a fejfámat, s mindent megbocsájtok.

Az utolsó kivánságot ne tagadd meg tőlem,
Hisz a nap is visszatekint este lemenőben,
Nem voltam én falu rossza,csak egy az én vétkem ,
Szerettem egy barna kislányt, s ő csak játszott vélem.